Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Átírások

2013.03.27

Keseredő

 Monstrum várunkba zárkózunk
s gajdoljuk vélt igazunk,
szigszalaggal fognánk össze

szétesni készülő holnapunk.
Bőrünket karistolják fájdalmak,
csigolyánk egyre görbül,
fáradt gépolaj kering ereinkben
s mint tojás kerekedik szemünk.
Gondjaink pusztítják fáradt lelkünk,
álmaink fűszerezik létünk
s apró reménysugarak
teszik elviselhetővé éltünk.

 

 


Száll a remény

 

 Száll a remény kéklő égen,
s foszló álmainkba érkezik meg.
Vízen úszik szemben árral,
erdőn bújik, mindig bátran.
Árkok közt harcol démonokkal,
Tűzharcot vív a kudarccal,
Keményen küzd kétségekkel,
elmerül fájó sejtelmekben.
Vigyázva kerüli a buktatókat
s a végső megmérettetésből
győztesen előbukik.

 

Éji dal

 Csendnek, békességnek jött el most az éje,
csak az ezüst Hold ragyog fenn az égen,
és a mélysötétben száz csillag ragyog.

 A tavon egy csónak ring felénk,
tán vágyaink hozza most elénk
mely halvány új reményt dalol.

 Csak álmaim vannak most fenn,
vélük népesítem be a mennyt,
hogy gazdagabbá tegyem a valót.

 

  Elhagyottan

 Isten veled fájó szívem,
Ne háborogj, ne lázadozz.
Elhagyott végleg a szerelem,

S lelkem jeges tóvá fagyott.

 
A szakítás távolra repített,
Messziről nézel vissza rám.

Kettőnk élte emlékké lett
S Terád már új kaland vár.

 
Várnak friss álmok, remények,

Készülsz egy sorsfordulatra,

De gondolatom száll Tevéled
S hitem küldöm hosszú utadra. 
. 

 

Fájdalom

 
A kín gyötör,
s mint vulkán

felszínre tőr.
A tegnap a mára
árnyat vett,
a jaj a jóra
szárnyat szeg.
Fényt a sötétség
megtöri,
vétek érdemet
elveszi.
Bűn az erénnyel
szembeszáll,
álom a valóval,
tangót jár.
Menni e keserves
utamon,
ez az igazi
fájdalom..

 

Sorsszimfónia  

Vidám és jó volt, néha gonosz,
ilyen volt hozzám a sors.
Hol kegyes, hol kegyetlen ,
hol engedékeny, hol könyörtelen.
Adott vígságot számolatlan
s bánatpénzt fizettem érte
én bús, gyámolatlan.
Jutott örömből bőséggel,
s a könny is részem volt elégszer.
S bár utam végéhez közeleg,
szívem ma mégis hálatelt,
játsszák az utolsó akkordot -,
de utánam ne búsuljatok

 

 

Menekülnénk 

Ránk leselkedő halál elől
menekülnénk, ha volna hová.
Bújnánk barlangnak mélyébe
s leszállnánk a víz alá.
Fák árnyába húzódnánk,
s kapaszkodnánk álmaink fonalába,
kétségeink bugyrába merülnénk,
s reményt nyernénk egy hajszálban.
Szerelmünk karjában elvesznénk,
s felednénk percig a múlást,
hinnénk, hogy halál ellen
van némi feloldozás.   
De nincs tenyérnyi hely
hol lelnénk védelmet,
százszemű szörnyként
les ránk végzetünk,
s gyilkos csápjaival
átölel az elmúlás.

Külvárosi hajnalok

Kormos volt a hajnal és szürke
itt a  város peremkerületében.
Még a nap is csak fényét szűrte,
s virág se illatozott házak tövében.
Hideget leheltek a megkopott falak,
s titkokat susogott betonudvaron
a magányosan álló eperfa.
Gangok lépcsőjén játszottak
szutykos ruhában apró gyerekek.
Pótkávé illata szállt a légben,
s fémlábosban várta sovány ebéd a delet.
Gyárkémény ontotta a maró füstöt,
szúrós szaga elvette élettől kedvet.
Kürt szava hívott filléres munkára,
melyből csak szűk életre tellett.  
Fáradt asszonyok indultak műszakra,
arcukon mosoly ritkán termet,
Hajnali szél játszott dallamot a légben
s a korán felkelő nap
aranysugárral vonta be a reggelt.

 

Tavaszköszöntő

Még hófedte hegycsúcsok ágaskodnak az égbe,
de a völgybe már víg tavasz köszönt be.
Szemtelen napfény játszik a légben,
hozva a reményt  égkék színekben.
Hóvirág nyílik , illatát szórja,
 s szívünket beragyogja. .
Sötétet váltják a világos fények,
jégbezárt világunk lassan feléled.
Új ruhát veszünk megfáradt lelkünkre,
így készülünk tavasz ünnepre.

 

 

Várnál-e?

Ha mennék hozzád  tiszta szerelemmel,
várnál-e kitárt szívvel-lélekkel,
fogadnál- e jó szóval, szeretettel?
Vagy szemrehányás lenne fizetségem,
karom lehullna látva ridegséged?
Kap-e a szeretet mindig viszontságot,
puha csókot, édes bizonyságot,
vagy kétség és aggódás a szerelem ára,
a szépségnek is sötét az árnya
s lélek társat hiába keres,
mert a boldogság is oly keserves.

 

Messze már

 

Már rég nem védekezem,

elfogadom mit rám mérsz.

Szavad, mint mérgezett nyíl

járja át fájó szívemet.

Nekünk már virág nem nyíl.

Mi szép volt -, messze már,

Mi öröm volt – üröm lett.

Új tavasz ránk  nem vár,

de álmaink útja még összeér,

 ott hol messze a tér.

 

Szívemben ragyogsz

(Férjem emlékére)

 Szívemben ragyogsz, tündöklő csillag
minden rólad szőtt emlékfoszlányom.
Verssoraid sötét egem világítják,
szavaid hozzám érkeznek angyalszárnyakon.
Álmod, vágyad, mi múlt kútjába esett,
ma már én merítem lelkem hálójával.
Őrzöm, védem apró rőzselángjaidat,
markomban tarom erős hitedet,
s tovább viszem fénylő látomásaidat.




 










 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.