Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Végtelen magány Ködbe veszett évek

2018.06.06

Képtalálat a következőre: „magány”

 

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gunyám bűszkén hordozom.
Megfáradt őszre tavasz és új nyár jön ,
de a tücsök már nem nékünk hegedűl,
s hiába kérem a nap forrón süssön,
 lelkem vacogva érted könyörög.
Learatott éveim kévébe kötöm,
s foszlos kalácsba hiányod sütöm.
Hideg esőt sír keserű bánatom,
és hívó szavam a széllel elküldöm.
Eres kezem Tiedre rá már nem talál,
üresen kong a végtelen magány

 

Ködbe veszett évek

Szemem reflektor fényében
látom a ködbe veszett éveket,
táncolnak előttem rejtelmes emlékek.

 

Rácsos gyerekágy, piros lánchinta, puha rongybabák,
kergetőző gyerekek, simogató kezű nagypapák.
Kavicson nyikorog a tricigli kereke,
és ragacsos kezemben a diákcseme.

 

Dunában horgászbot leng halra várva,
és homokozóban épül a királyok vára.
Kék vonalas füzetben csáré betűk dőlnek,
és a lap alján a piros pontok nőnek.

 

Első randevúk, lopott csókok íze számban,
és forró nyári napon egy barna fiúval nászban.
Ölelő babakar, és lecsüngő fáradt szülő kezek,
kint a temetőben a sírhalmok nőnek.

 

Múlt dalát éneklő, hervadó őszben,
mind itt vagytok szürke ködruhát öltve.
Meneteltek egyre a messzi távolba - karöltve.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.