Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A posta rabló nagymama, Anna néni kalapjai

2018.01.19

Az ezerkilencszázas évek elején családunk örökölt egy szép kis összeget. Összeültek a család tagok és tanakodtak, hogy mibe is lehetne fektetni a pénzt? Mivel mindenkit a könyv érdekelt a legjobban, nyitottak Óbudán egy kis Papír és könyv kereskedést. Kis üzlet volt, jó helyen , mellette egy gimnázium és leányiskola. Az üzletet nagymama vezette , ki nagy beszédű, jó humorú felvidéki asszony volt. Hamar megszerették őt és délelőtt a gyerekeküket kísérő szülők ültek be beszélgetni hozzá, délután a gyerekek játszani, mert kis felhúzhatós játékok is kaphatóak voltak. Így aztán a boltnak nagy volt a forgalma, annál kisebb a haszna, mert vásárolni csak mértékkel vásároltak. Nem is volt ez baj, lényeg, hogy szerette csinálni a család, édesanyám is mint fiatal lány, gyakran kisegített.

 

A bolt mint írtam egyszerű volt ugyanúgy, mint a mellette lévők. Telefonról még álmodni se mertek, hogy bevezessék, de a nép gyermeke mindig találékony volt és megoldották ezt a gondot. Nagymama és a szomszéd boltos egy - egy seprűnyelet állított a közös fal mellé és ha valami esemény volt, vagy beszélni akartak egymással, akkor a nagy fa rúddal hármat koppantottak a fal mellett. Akkor jött is ki a szomszéd üzletes:

- No mi újság Millmann néni?

Egyik alkalommal szomszéd boltos nagyon várta a postást, valami fontos küldeménnyel.

Jött is hamarosan, de először a könyvesboltba nézett be. Nagymamának hozott Berlinből egy kis márkát a rokonoktól és szólt hogy írja alá a vényt.

- Írom én, írom - így nagymama, csak várjon egy kicsit és felkapta a botot, hogy átkopogjon a már türelmetlen szomszédnak.

A gyáva postásnak több se kellett, azt hitte, őt akarja az asszonyság leütni, odadobta pénzes táskáját és elkezdett kiabálni:

- Ne bántson....., ne bántson!!! Odaadok mindent!

Nagymama a falnak dőlve könnyesre nevette magát és megértette az ijedt emberrel, hogy dehogy kell a pénze, csak telefonálni akar a szomszéd boltosnak.

A gyáva postás megnyugodott, Mama pedig otthon előadta a történetet. Ennek az lett a következménye, hogy évekig ugratták, hogy:

- Amálka , felcsaptál posta rablónak?

Így lett az én szép emlékű, drága, jó lelkű nagymamám pár percig rabló.

 

 

Anna néni kalapjai

 

Anna nénit, az apró, idős asszonyt még Annuska korában repítette az élet Berlinbe. Ott családot alapított, német férje volt, de a gyerekáldás elkerülte őket. Így is szépen , békességben, szeretetben éltek, míg az Annusból lett Anna néni meg nem özvegyült....

Az itt Budapesten maradt testvérek közül meghalt nagypapám, aki az ő legkisebb már árván felnőtt öccse volt. A testvérek nevelgették nagy-nagy szeretettel, amíg felnőtt nem lett. Így aztán erős kötődés alakult ki köztük.

Anna néni a szomorú hírre üzent nekünk, hogyha már Gyuri öccsét nem láthatja többet, legalább mi látogassuk meg, hogy családját megismerje.

Neki is vágtunk anyukámmal és unokanővérével a hosszú utnak.

Berlinben találtunk egy már a 80-as évek végén járó idős, nagyon takaros, kedves , jó humorú asszonyt, ki anekdotáival szórakoztatott minket.

Tudni kell, hogy a német hölgyek nagyon tipp-toppak voltak, és kalap nélkül utcára ki nem mentek volna.

Anna néninknek is sorakozott a szekrénye polcán jó néhány csinos, masnis, tollas kalap, melyekben a kávéházat látogatta barátnőivel.

Ezeknek a kalapoknak a történetét mesélte el nekünk.

Minden tavasszal vett a nagynéni egy új kalapot és odaállt a nagy tükör elé, igazgatta , mórikát benne és megállapította, hogy

- na még idén ezt megvetted magadnak Anna, de több kalapra már nem lesz szükséged.

Persze a év elszaladt , jött a következő tavasz, a télen elkopott kalap helyet csak kellett egy új és az idős asszony megint beszélt magával a tükör előtt:

-Anna, ez már tényleg a utolsó kalapod , amíg élsz ez már kitart neked.

Így ment ez sok - sok éven át, mert a mi kedves Anna nénink szerencsére jóval 90 év felett távozott, úgy hogy jó néhány kalapot elszaggatott még azzal a tudattal, hogy ez az utolsó lesz.

A berlini három hetes nyaralásunk nagyon szép volt, élveztük a nagy német rokonságot , a város látnivalóit és a szarkasztikus humorral megáldott nagynéni vendéglátását.

Emlékét megőríztük és az idők folyamán sokat felemlegettük.

Közben engem is elkoptatott az élet és szintén az idős hölgyek sorába kerültem.

Mostanság , ha lányomtól kapok egy -egy ruhaneműt, nézegetem én is és elgondolkodom, ez lesz az utolsó, vagy szükség lesz még másikra ? Ilyenkor a tükörből visszakacsint rám Anna néni, fején félreállva új kalapjával, kedves, csintalan félmosolyával és elűzi a szomorú , bánatos gondolatokat, hiszen az életet így kell látni, humorral , még ha az a humor néha fekete is és bízni , hogy jövőre is lesz egy "utolsó" új kalap.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.