Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az élet körforgása

2012.12.08

Az élet tele szépségekkel és tele fájdalmakkal. Örülünk a jónak, de a rosszat , a nehézségeket is meg kell élni és azoknak is megvan a varázsuk , az értelmük. Ők is gazdagítják életünk s bár megrendítő, de mégis át kell élni, s megtanulni elfogadni, hogy az élet egy örökös körforgás, melyben múlik és változik minden.

 
A betegséggel , az elmúlással a testi szenvedéssel elég korán szinte  apró gyermekként találkoztam.
. Nagypapám, az anyai, ki szívemhez oly közel állt és ezt viszont is mondhatom, születésemre pár hétre betegedett meg. A kór tüdejét támadta meg. Alattomos betegség, melynek voltak jobb és rosszabb szakaszai. Ha jobban volt, járta még a nyomdát, eleinte  villamossal, majd lassacskán átváltott a taxira. Hegyoldalon lakott, lefelé csak-csak elbaktatott, felfelé a kapaszkodóra kocsi kellett. A munkát hosszú betegszabadságok szakították meg és gyakorta volt kórházban is. Engem magamra hagyni nem lehetett, ahhoz kicsi voltam, így hétvégén együtt ment a család a János - kórházba. Be nem mehettem, maradtam kint a kertben, ahol több gyerek is játszadozott. Anyukáékat elnyelte a nagy bejárati kapu, én meg lestem - vártam, mikor bukkannak fel újra. Papa erejét összeszedve odament a betegszoba ablakához és kiintegetett nekem. Vártam mindig ezeket az integetéseket, lestem, mikor jelenik meg sziluettje az ablakban. Ez a pár perc unoka-nagyszülő kapcsolat maradt csak köztünk  sokszor hosszú hetekig. Hogy azért a vasárnap ne csak bánattal teljen, a látogatás után átmentünk az akkor még működő Balázs étterembe vacsorázni.

Évek teltek így el, hogy a mentő rendszeresen jött hozzánk, hogy ismerősként fogadott a Kórház kertje, melyet jól ismertem már az év minden szakában. Itt néztem a fák zöldbe borulását, játszottam a nyári napfényben a többi kint rekedt gyerekkel, gyűjtöttem színes faleveleket ősszel és   kis csizmában tapostam a havat. Közben papa egyre vékonyabb, egyre elesettebb lett, alakja meghajolt, s egyre hosszabban , fuldokolva köhögött.
Eljött az az idő is, mikor már önállóan nem lakhatót, egész napos ellátást igényelt.
Szüleim hozzánk költöztették és a kisszoba, mely kertje nyílik, csendes és jó levegőjű, lett otthona.
Itt már csak az ajtóból néztem be hozzá percekre és éreztem a szobán az elmúlás illatát , azt a végtelen csendet, bánatot, félhomályt, mely belengi a betegszobákat.

És eljött a búcsú perce is. Vitte a fehér kocsi papát el örökre, még a hordágyról visszanézet , még vett egy búcsút s mi már tudtuk nem jön ide vissza soha.
A temetése idején beteg voltam, egy barátnőm anyukája vigyázott rám.
A végső búcsú után üres, kihalt lett a lakás.        


Nagypapa szobája le lett zárva egy időre. Majd a telet felváltotta a tavasz , megújult a természet és vele jöttek az új remények, új tervek.
A kisszoba falát Apukám átfestette, a sárga , halovány falak , vidám rózsaszínben tündököltek. A komoly hálószoba bútor kikerült, helyét apró bútorok váltották fel. A díványon babák sorakoztak, a sarokban játékház  várta kis gazdáját  A betegszoba átalakult gyerekszobává, a sóhajokat gyermek kacaj váltotta fel és a sírdombon is megjelentek az első virágok.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.