Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elveszett remények

2012.12.08

 

Fiatal voltam, telve reményekkel, karrier, család, utazások, mind oly elérhetőnek látszottak. Megvalósítható, reális  álmoknak tűntek, melyek elérésért igyekeztem is megtenni mindent.

 És egyszer csak jöttek a semmiből rémisztőbbnél, rémisztőbb  tünetek: szédülés, fáradtság, levertség és vele jött a kegyetlen diagnózis: SM

 SM….SM….SM, doboltak fülembe a betűk, melyek könyörtelenül vittek mindent, az álmokat, a terveket, a szivárvány szőtte jövőt. 

 A hegy, a Vár, a Duna part, mely eddig karnyújtásnyira voltak, elérhetetlen messzeségbe tűntek.   Botladozó lépések a család támogatásával és küzdelem a  saroknyi sétáért.

Hivatás helyet rokkantnyugdíj,  friss házasként a közös programok helyet otthon ülés és egy vízválasztó a barátságokban, a családi kapcsolatokban.

Megszakadtak öröknek hit kötelékek és szövődtek újak. Voltak akik kitartottak és voltak akik ködben vesztek, de a szűk család maradt biztos támaszként, őrbástyaként álltak mellettem és zokszó nélkül viselték a betegség számtalan kellemetlenségét.

 Feladni még nem lehetett, ahhoz még korán volt. Új terveket kellett kovácsolni, új életcélokat. Kialakítani egy életformát, melybe hívatlan vendégként belefért a betegség is. A könyvek szegődtek mellém , először csak olvasmányként, majd férjem írásait kezeltem és végül megszelídültek az én kezem alatt is a betűk. Összeálltak versekké , novellákká, visszaemlékezésekké.

 És az idő pergett könyörtelenül, szálltak az évek, majd az évtizedek, lányom is apró babából felnőtt nő lett, ki az én betegségem árnyékában cseperedett fel és tanulta meg a toleranciát, elfogadni  az embereket betegségükkel , gyengeségükkel és az ebben a gyengeségben rejlő erővel.

 A biztos támaszok lassan kidőltek mellőlem, eltávoztak a mindig segítő Szülők, hívta őket az örök messzeség. Majd a bajban mindig odaadó társam, férjem is gyógyíthatatlan beteg lett. Ápoltam, gondoztam és mutattam magam erősnek, hogy bátran menjen végtelen útjára, bízva abban , hogy így félerővel is bírni fogom az életet nélküle.

 Ma már hat évtized áll mögöttem és a remény, hogy vár rám még pár év….., még pár lépés…, még egy kis haladék a teljes mozgásképtelenségig….egy morzsányi élet…, talán…

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.