Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ifjú évek

2012.12.07



Nevelôszüleim szokása az volt, hogy 14 éves korukig nevelték a gyerekeket, megadva nekik az alapokat, de utána szárnyra bocsájtották ôket. A fészekbôl kirepült gyerekek helyére jöttek kisebbek. A ványai otthon soha se volt üres, mindig gyerekzsivaly verte fel.

Így kerültem el én is fiatalon, szinte majdnem gyerekként otthonról. Sokfelé próbáltam megtalálni helyemet, kevés tapasztalattal, kevés iskolával.
Voltam téglagyárban munkás, ahol a csille mellett mentem, melyben a téglát szállították. Ha sínrôl kiugrott a csille, vállal kellett visszarakni, melyen nem sok bôr maradt.
Hajtottam lovaskocsit, végeztem minden munkát, ami adódott, de ezek nem elégítettek ki, valami másra, többre vágytam. Szerettem volna közelebb kerülni az irodalomhoz, a kulturához, a lüktetôbb , sokszinûbb élethez. Ezért feljöttem a fôvárosba és itt is nehéz fízikai munka jutott. Az aszfaltot furtuk a várban. Ezt a munkát a kezem sinylette meg. Itt hamar brigádvezetô lettem. Munkásszállón laktam, ahol az bántott a legjobban, hogy könyveimmet nem tudtam biztonságban elhelyezni és az állandó olvasásommal amolyan csodabogárnak tartottak.

Az olvasás szeretete már gyerekkoromban kialakult, bár otthon a Bibilián kivül más könyv nemigen volt. Esténként a tûz mellett ezt olvasták az idôsek, mi gyerekek meg körbeültük és hallgattuk.
Amúgy a falusi ember felesleges lustálkodásnak tartotta az olvasást, nekem viszont létszükségletem volt. Ha egy darab újságpapírt , egy régi rongyos könyvet találtam, már bújtam vele padlásra, pajtába és úgy belemerültem az olvasásba, hogy még a vacsorára hívó szót se hallottam meg.

Mikor katonakorba kerültem Bajára vonultam be kiskatonának. Letöltöttem a két év szolgálatot és megláttam benne a továbjutás, a tanulás lehetôségét. Volt könyvtár, ami kedvenc helyemmé vált és volt ígéret beiskolázásra. Hívtak továbbszolgálatra és én mentem. Közgazdasági Szakközépiskolába iratkoztam be estire, Katica néninél pedig albérletet vettem ki és hamar beilleszkedtem a kisvárosba.
Már akkor verssorok motoszkáltak fejemben, melyeket papírcetlikre irtam le.

Hallottam , hogy mûködik a városban kör, a Tóth Kálmán Irodalmi Kör, melyet Eördögh tanár úr vezetett. Engem is felvettek és igyekeztek tanítani, rávezetni, hogy megtaláljam saját stílusomat,hangomat, kiforrottabb verseket irjak. Persze ez nem ment olyan simán, sok vita, harc , sértôdés elôzte meg, mikor erôs kritikákat kaptam és nehéz volt elfogadni, hogy gyakran igazuk volt, és érdemes volt egy-egy verset tízszer is átgondolni, újrairni.

Az irodalmi körben iróbarátokra tettem szert, kikkel a kör után a Csicsenyica étteremben folytattuk a vitatkozást éjfélig.

Mikor már verseim megjelenésre alkalmasak lettek a Petôfi Népe közölte. Sok segítséget, tanácsot kaptunk Csepeli Szabó Béla költôtôl, aki támogatta az ifjú költôket és a Képes Újságban megjelenést is biztosított. Késôbb barátság alakult ki köztünk és Budapestre kerülve sokszor fogadott csepeli otthonában.

Nagy tisztelettel adóztam Csorba Gyôzô költô munkásságának, kit pécsi ottthonában kerestem fel. Ô ajánlotta, hogy vegyem fel a Baktai elônevet. Egy nagy tudású, de rendkivül szerény embert ismertem meg személyében. A Félszárnyú madár című versemben emlékeztem meg a költőről. Azért lett címe Félszárnyú madár, mert a költőnek csak fél karja volt, ami bizony nagyon megnehezítette gyerekkorát, de a félszárnyával is repült a költészet magaslatába.

Bajai éveim alatt voltak röpke szerelmek és egy hamvába holt házasságom, lett sok-sok barátom, életre szóló hívatásom.

Tizenkét évi szolgálat után búcsúztam el a várostól. Megismertem jelenlegi feleségem, kivel a mûvészetek szeretete hozott össze. Mivel ô budapesti volt, kértem áthelyezésem .

Jött a nagyváros, a komoly családi élet, tele felelôsséggel, gondokkal és örömökkel, új irodalmi kör, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör, melynek alapításától tagja vagyok és új barátok, új versek, új életforma.

De ez már egy másik történet.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.